Pasik és Pasik

Párkapcsolati blog pasikról, pasiktól, pasiknak

A kezemet simogatta, miközben a pasijával telefonált

2019. július 17. 19:24 - pasik0

Meg is van az első sztorink! Az első posztunkban leírt történetet egy fiatal, 20 éves srác olvasói levele alapján készítettünk, akinek az internetes random név generátor a Péter nevet adta. Alighanem a legszebb szerelmek az egyetemi évek alatt szövődnek. És a legfájdalmasabbak is. Lássuk!

Péter vagyok, most 24 éves. Azt hiszem, 4 éve nem tudom feldolgozni ezt a sztorit, ezért most úgy döntöttem, itt az ideje, hogy más utat válasszak, az eddigiek ugyanis nem sok sikerre vittek. Én itt egy kicsit megragadtam, és azóta az újabb próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak. Általában miattam, mert nem álltam készen. Mindig mindenkit csak Hozzá tudok hasonlítani.

3 éve mindketten egyetemisták voltunk, én és Bence is, egy neves fővárosi egyetemre jártunk, bár másik szakra. Az élet mégis úgy hozta, hogy nekünk találkozni kellett, ugyanis, mint bizonyára tudjátok, vannak az egyetemen olyan órák, főleg az első egy-két évben, amikre vegyesen, minden szakról jönnek hallgatók. Ez ráadásul egy 2 féléves tárgy volt, és mondanom sem kell,

az összetalálkozásunk szerelem volt első látásra.

Már akkor láttam a tengerkék szemében, hogy ebből baj lesz. Elsőre ki nem állhattuk egymást, úgy éreztem meg tudnám fojtani egy kanál vízben, és mint az utólag kiderült, ez kölcsönös volt. Intelligens volt, bár arrogáns, okoskodó, sütött róla a felsőbbrendűségtudat, állandóan színészkedett, még a leghétköznapibb helyzetekben is. Pár hónappal a közös szeminárium megkezdése után rájöttem, hogy nekem nagyon tetszik ez a fiú. Mindenben passzoltunk, legalábbis én akkor ezt vetítettem ki az ismerettségünkre. A második, tavaszi szemeszter vége felé a szeminárium nagyon összekovácsolódott, és idővel mi is megtanultunk jóban lenni egymással. Ennél több egyszer sem történt. Sosem beszéltünk arról, hogy mindketten a fiúkat szeretjük, csak a tekinteteink beszélgettek egymással a szerelem forró és megmagyarázhatatlan nyelvén, amit talán egyikünk sem értett akkor még igazán.

A haveri társaságban a nyár beállta előtt felmerült, hogy menjünk el együtt nyaralni, mindannyian, közösen, hogy ne hagyjuk szétesni ezt a színes és vidám közösséget. A tervezés el is indult, egy szó mint száz, a végére mégis úgy alakult, hogy pont csak Bence és én maradtunk a terv mellett. Én elég nehezen éltem meg ezt a szituációt, mert Bence nekem még mindig egy platoi szerelem volt, annak ellenére, hogy fejben én már lezártam - az igazából nem is létező - kapcsolatunkat,

mondván, ha 10 hónap alatt nem történt semmi, már nem is fog. Óriásit tévedtem.

A közös élménynyaralásunk Olaszország egy páratlan, mesébeillő tájára vitt minket, amire egyikünk sem volt felkészülve. Egyszerűen túl romantikus volt az egész ahhoz, hogy itt csak mint két barát töltsünk el 4-5 napot. Minden sablonos baráti nyaralásnak indult, egészen az első vacsoráig, amit egy helyi étteremben töltöttünk.

Itt mint derült égből a mennykőcsapás, úgy ért hidegzuhanyként az őszintesége. Bevallotta, hogy meleg, hogy 2 éve párkapcsolatban van egy Zsombor nevű fiúval, és hogy mennyire tetszem neki az első találkozásunk óta, és állandóan én járok a fejében. Eltelt pár perc, mire megtaláltam az állam valahol az asztal alatt, ezt egy hosszabb beszélgetés követett, számomra fontos kérdésekkel (pl. "Akkor miért velem jöttél el nyaralni, miért nem vele?"), amik sajnos érdemi válasz nélkül maradtak. Az estét azzal zártuk, hogy részemről nem szeretnék belebonyolódni a Zsomborral való kapcsolatába, majd szóljon, ha döntésre jutott, és akkor "majd meglátjuk".

Persze ez egészen szép és kerek történet lehetne eddig, meg valószínűleg az is lett volna, ha Budapesten történik. Akkor ennél a pontnál én megköszönöm a "kellemes együttlétet", és mindketten hazamegyünk, aztán ámen. De a valóságtól távol, egy napsütötte toszkán paradicsomban, ahol a szúnyogok is párban járnak, és semmi sem az, ami, hanem minden az, amit szeretnél, hogy legyen, sajnos nem ez volt a helyzet. A legnagyobb megdöbbenést az keltette bennem, amikor a szállodai szobánkba menet a folyosón hátulról átölelt, és a fülembe suttogta, hogy

"Mi lenne, ha erre a pár napra elfelejtenénk, hogy nekem van párom?"

Hú b*meg. Az ölelése sajnos magával ragadott. Meg őt is. A következő 3 napot így önáltatással és önbecsapással, szerelemben töltöttük. Nem feküdtünk le egymással, de életem eddigi legszebb és legizgalmasabb 3 napja volt, pl. bungee jumpingoltunk, kite-oztunk is, csodaszép élményeket szereztünk.

De elérkezett a búcsú, a hazautazás ideje. Én vezettem, és egész úton a combján volt a kezem, azt simogatta. Aztán Budapest előtt mondta, hogy fel kell hívnia Zsombort, akivel a koliban szobatársak voltak, hogy hamarosan hazaér. Még volt egy bő óránk az érkezésig, és kb. fél órán keresztül

a kezemet simogatta, miközben a pasijával telefonált.

Én ezalatt a fél óra alatt teljesen megsemmisültem. Amikor kiraktam a koli előtt, elköszöntünk, és eldugtunk minden érzést és belső vívódást a "majd beszélünk" semmitmondó fedele alá. Utána órákig bőgtem (pedig nem szoktam).

A nyaralás után napokig hitegetett, hogy én kellek neki, és engem választ. Pár napra rá felhívott, hogy menjek át hozzá a hétvégére a koliba, mert Zsombor most úgyis a szüleinél van Nagykanizsán. Akkor lefeküdtünk, és ezzel jelezte, hogy engem választott. Kimondatlanul, legalábbis én azt gondoltam. Megint tévedtem. A "Zsomborral majd szakítok" csak egy jövőbeli ködös terv maradt, ami aztán soha nem történt meg. Vagyis tavaly igen, de addigra én már túl messze kerültem tőle ahhoz, hogy ebből valóban bármi is legyen.

De még mindig a hálójában vagyok. Azóta nem tudok túllépni ezen az elváláson. Vagy a találkozáson? Talán legjobb lett volna, ha soha nem találkozunk... Hogyan lehet egy ilyen sérülést feldolgozni és továbblépni?

Péter

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pasikespasik.blog.hu/api/trackback/id/tr9614968120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

czider88 2019.07.18. 17:55:45

Wow, tetszik a blog alapötlete! Hála az Index2-nek, sikerült rábukkannom! Sok-sok posztot kívánok a blog gazdának, "Péternek" pedig egy olyan szakembert, aki segítségével le tudja zárni a futókalandot, amiben lelkileg megragadt. Milyen érdekes, hogy párhuzamot vonsz a hetero - azonosnemű párok között, és ebben a posztban is megjelenik az "elvágyódó", azaz pontosabban hűtlen fél, az akit sajnos eszközként használ (Péter), illetve a biztos pontot jelentő társ, akitől amúgy nem szeretne megválni mesélőnk szerelme. Talán ez egy örök tipikum a szerelemes történetekben. Minden esetre fel a fejjel, Péter, remélem olvasod a kommentemet, drukkolok! :)

kalandfereg 2019.07.18. 18:52:35

Annyira egyutterzek Peterrel.. de az elfelejtes lesz az egyetlen ut.
Ismeros nekem is, hogy mindenkit hozza hasonlitasz. Csak az ido tudja megoldani, hogy ne igy legyen. El kellene terelni a gondolataidat nem csak errol a fiurol, hanem kicsit a szerelemol is. Valami nagyon nagy kihivast jelento munka, vagy ilyesmi. Hogy ne legyen idod annyit gondolni ra.
süti beállítások módosítása