Mindenkinek arra van ideje és kedve, amire akarja, hogy legyen – tartja a mondás. A mai világban, némi tapasztalattal a hátam mögött mondhatom talán, hogy kiváltképp a meleg világban, a külsőségeken azonban egészségtelen mértékű hangsúly fekszik, mintsem kellene. Misi története sem egyedi, hallottunk már hasonló sztorikat, amikor a párkapcsolati törekvés valójában nem is bírt akkora belső motivációval, mint azt elsőre gondoltuk.

27 éves, átlagos pasi vagyok. Az átlagos alatt azt értem, hogy van egy irodai munkám, normális albérletem, rendesen keresek, amiből félre tudok tenni, elmegyek évente legalább egyszer nyaralni, és az edzőteremet sem csak az Instagramról ismerem. Szerintem normálisan is nézek ki, nem vagyok kifejezetten szép, de adok magamra, az egészségemre és a táplálkozásomra is. Olyan heti átlagosan 2x járok le edzeni, némi kardio, meg súlyemelés ilyenkor a program. Szerencsére a génjeim elég jók ilyen téren, nem vagyok hízékony, és gyakorlatilag 25 fekvőtámasz után meglátszik rajtam a „munka”. Természetesen az edzőteremben így is az erősen átlagos (alatti) kategóriába tartozom. Fiúk és lányok között is van vegyesen olyan tipikus gyurma, akit mindannyian ismerünk: minden levegővételét lehet hallani, annyira szabályosan végzi a gyakorlatokat, szép felsőteste van, bár a háta kicsit ragyás a különféle tápkiegek mellékhatásától, és

2 percenként megnézi magát a tükörben, sóvárogva az állandó önigazolásért, miszerint napról napra közelebb került a tulajdonképpeni elérhetetlen céljához: hogy tetszen magának.

Pedig csak távolabb került, bár ő ezt valószínűleg sosem fogja megtudni. Nyilvánvalóan kompenzálnia kell valamit.

Megismertem egyszer az egyik buzifogón egy srácot. Írogattunk egymásnak, aztán küldött képeket magáról, amire egyből bejelzett a radarom: Misi, ne csináld, ez is csak egy testképzavaros, öntelt fasz. Szép teste volt, láthatóan sokat járt edzeni, borotvált, barna bőre volt. Egyre inkább hasonlított egy magazinból kipattant modellhez. Azért adtam neki még egy esélyt, és akkor úgy tűnt, hogy ebből még lehet valami, így elkezdtünk randizni. Én is szimpatikus lehettem neki, egyre többet találkoztunk, aztán úgy a 4. randin az ágyában kötöttünk ki, a terv szerint együtt aludtunk aznap. Szerintem ilyenkor normális, hogy ha van valami dolga egymással két embernek, akkor egy ilyen szituban a kémia némileg átrendezi a hormonháztartást, aminek kézzel fogható eredményei vannak.

Nos, ez esetben konkrétan az történt, hogy semmi nem történt, ugyanis nem állt fel neki.

Hirtelen nem is tudtam mire vélni, hogy ez mitől lehet, persze mire gondol az ember: biztos valami lelki oka lehet. Megcsalta az előző pasija, friss a szakítás, valami más trauma érte nemrégiben, „még nem áll készen”, vagy csak szimplán mégsem jövök be neki eléggé. Próbáltam nem tudomást venni az esetről, együtt aludtunk, aztán gondoltam, majd az idő elválasztja, miről is van szó – ha akarja, pedig úgyis elmondja.

Teltek a napok, a hetek, randiztunk újra és újra, aztán csak nem akart jönni az a bizonyos megerősítő második ágyjelenet, mindig keresett valami kibúvót. A sokadik alkalommal, amikor már nyilvánvalóvá tettem a szándékomat (talán már 4-5. hete randiztunk), és elértünk az ágyig, ugyanez történt. Megint semmi, mintha ott sem lettem volna, fél 6 lett ott lent. Ekkor már nem bírtam tovább, és rákérdeztem a nyilvánvaló problémára. Ekkor megfogta a kezem, a szemembe nézett, és azt mondta:

Most nagyon sok hangsúlyt fektetek a testépítésbe. Ez egy 2-3 évig tartó folyamat, aminek kb. a felénél vagyok épp, de sajnos a táplálékkiegészítők mellékhatása, hogy nulla a libidóm, nem kívánom a szex semmilyen formáját, és nem áll fel.

Engem kicsit sokkolt ez a magyarázat. Kérte, hogy mivel nagyon szimpatikus vagyok neki, és szeretné folytatni az ismerkedést, legyek türelemmel.

Tessék? Várjak még másfél évet, hogy szexelni tudjunk, mert te éppen a testeddel vagy elfoglalva?

Igen, konkrétan ez volt az elképzelése. Szerinte nekem kellene megértenem, hogy ez mennyire fontos most neki, és a mi szerelmünk kibontakozása pedig ráér, azt nyugodtan parkolópályára lehet tenni, addig esténként römizünk a szex helyett. Hát szerintem nem, nekem erre nincs másfél évem, ezért ezután a mondat után lezártam az ismerkedést.

Hogy mi a problémám? Aki így gondolkodik már egy kapcsolat elején, az sajnos a későbbiekben is hasonlóan fog priorizálni. Mindig lesz fontosabb. A nyilvánvaló testképzavarát elkezdte egy káros/kóros szenvedéllyel kompenzálni. Ez persze részemről rendben van, hiszen ki vagyok én, hogy meg- vagy elítéljek másokat, de akkor nem értem, miért borult le a lábam elé 2 hónappal később zokogva egy meleg szórakozóhelyen, hogy ő annyira megszeretett, és velem szeretne lenni… Mit is szeretnél akkor pontosan?

A következő levelünk publicisztikai műfaj szempontjából leginkább egy ellenutópiához hasonlítható. Valahol viszont elég jól tükrözi az elfogadást, vagyis annak hiányát Magyarországon, elsősorban a magyar vidéken. Meleg emberek mindig is voltak, és mindig is lesznek. Rajtunk, a társadalmunkon múlik, hogy hogyan szeretnénk együtt élni velük. A szemellenzőt felvenni nem biztos, hogy a legcélravezetőbb megoldás, ha a boldogságunk, esetleg mások boldogsága forog kockán. Következzen Dani levele.

Egy vidéki megyeszékhelyen élek, immár 2 éve. Budapestiként, melegként nem mondanám, hogy könnyű volt elköltöznöm a fővárosból, és szerencsét próbálnom egy kisvárosban, de a karrierem szempontjából ez volt a következő észszerű lépés. Be is sokalltam az állandó metrófelújítástól, a szmogtól meg a zajtól, a turisták hadától a belvárosban, a tömegtől, az egyre befordultabb, távolságtartóbb és ridegebb emberektől, és valami másra vágytam. Ki kellett próbálnom a vidéki életet. Így kerültem hát Szegedre.

Be is jött az új élet, kezdetben nagyon élveztem a város egészséges lüktetését, hogy mindenki biciklivel vagy gyalog jár mindenhová, az emberek kedvesek, mosolyognak, és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben. Egy igazi paradicsomnak tűnt.

Szingli voltam, és kissé magányos. Senkit nem ismertem Szegeden, semmi nem kötött ide, Budapesthez szoktam, és nem ismertem a várost.

Ezért gondoltam, hogy a klasszikus szocializációs lehetőségek mellett (amik jelen esetben kimerültek az új kollégákban), regisztrálok Romeo-ra, és elkezdek ismerkedni. Semmi konkrét célzattal, lesz ami lesz alapon.

Az első, ami feltűnt, hogy a radaron (ami mutatja, milyen messze van a másik profil tulajdonosa a térképen)

az első 10km-es körzetben mindössze alig pár profil tűnt fel, azok is jellemzően cicás, kutyás, tengerparti naplementés képekkel, de véletlenül sem önarcképpel, kvázi inkognitóban.

Aki használt már Budapesten meleg ismerkedős alkalmazást, tudja, hogy ott a legtöbben azért arcképpel ismerkednek, és lényegesen több a profil az ember közvetlen (értsd 2km-es) környezetében, mint amennyit "fel lehet dolgozni". Persze erre számítottam, vidéken kevesebb a meleg, na de miért is?

Erre a kérdésre csak később találtam meg a választ. Teltek a napok, megnyitottam jó pár profilt, és egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy én még ennyi biszex csávót nem láttam.

Az én szótáramban a biszex pasi egyenlő az önmagát felvállalni nem képes, az önátbaszás boldogtalanító állapotában lévő látens meleg csávóval.

Ugyanis én hiszek abban, hogy az ember társas lény. Márpedig ha társad van, vagy egyszer társad lesz, az pontosan egy embert jelöl. Annak az egy embernek pedig van neme, méghozzá az is csak egy. Tudom, hogy valószínűleg az LMBTQ+ közösség tagjai nem mind sorakoznának fel eme kijelentésem mögé egyenes háttal, teljes vállszélességben, de én mégis ezt gondolom. Lényeg ami lényeg, a párod vagy fiú lesz, vagy lány. Ez pedig nálam eldönti, hogy meleg vagy-e, vagy sem, ugyanis feltételezem, hogy a "boldogan élünk, amíg meg nem halunk" alapján választ mindenki párt magának, és nem pedig a "következő 11 hónapra".

Rule number 1: nem ismerkedek biszex sráccal. Ennek ellenére annyira elkezdett foglalkoztatni ez a Budapesten szerintem alig tapasztalható jelenség, annyira égtem a kíváncsiságtól, hogy elkezdtem írni nekik. Zsinórban, egyre többnek, hogy mondják már el, mégis hogy a rákban képzelik el az életüket úgy közép-, hosszútávon.

Nos, a válaszokon eléggé ledöbbentem. Elég nyitottnak és elfogadónak tartom magam, számomra a szabadság azt jelenti, hogy megvalósíthatod önmagad, és tényleg azt csinálsz, amit akarsz, egészen addig, amíg azzal nem bántasz fizikailag, vagy lelkileg szeretetben másokat. Sajnos a replikákat csokorba szedve viszont nem egy ilyen kép rajzolódott ki előttem.

Fiatal, velem egykorú, 26-28 éves srácok szilárd meggyőződéssel állították, hogy igen, ők a fiúkhoz vonzódnak, de emellett nem akarnak lemondani a magyar társadalom által "normálisnak" tartott élettől.

Feleséget és közös gyerekeket akarnak, szeretnék megszilárdítani az életüket, mert az életed csak akkor ér bármit is, ha van saját gyereked, és hasonlók. Persze mindezt titokban, mert nem akarja megbántani a feleségét, akit szeret. Ja, meg a másik kedvenc magyarázatom az volt, hogy 

"itt vidéken ez a normális, csak így nem közösítenek ki, csak így fogadnak el. Nincs más választásom".

Érzitek már, mekkora társadalmi probléma a melegek kirekesztése? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezeket a vidéki meleg srácokat is elfogadná a környezetük, legalább annyira, hogy már ne kelljen egy árnyékéletet választaniuk, amiben tönkreteszik önmagukon kívül a feleségüket, és a gyerekeiket is, akiknek a pszichoterápiájukra legjobb, ha már születésüktől nyitnak egy megtakarítási számlát.

Szerintem nem fér bele, hogy melegként egy hetero árnyékéletet élj. Nem tisztességes sem magunkkal, sem pedig a párunkkal, esetleg gyerekeinkkel kapcsolatban. Nem fair play.

Ezért is közös ügy a pride és a melegek elfogadása. Mindannyiunk érdeke...

Talán a következő történet is egy apró jele annak, hogy milyen váratlan helyzetekben ér utol minket a szerelem. Amikor azt gondoljuk, hogy végre révbe értünk, van egy szerető párunk, jó munkahelyünk, biztos megélhetésünk, saját lakásunk, akkor az élet bemutatja nekünk „őt”, aki parádés gyorsasággal zúz darabokra mindent, amiről korábban azt hittük: törhetetlen. És persze innen jutunk a két szék közül a pad alá. Történetünk főszereplője most legyen mondjuk Tamás. Íme a He’s just not that into you következő esete.

Akkoriban kezdődött a felnőtt életem. Épp lediplomáztam egy vidéki egyetemem, amikor váratlanul örökséghez jutottam, és így régi vágyamat tudtam beteljesíteni: a fővárosban szerettem volna mindig és élni a párommal, Csongorral (aki egyébként is budapesti volt, így a 2 éves távkapcsolatot végre valódi kapcsolattá tudtuk – volna – formálni). Úgy alakult tehát, hogy vettem egy garzont a XI. kerületben. 1 hónap alatt megtaláltam az álommunkahelyemet, szóval ezzel sem volt gond. Új voltam még Budapesten, nem ismertem nagyon senkit Csongoron és a közvetlen baráti társaságán kívül, ahová nem nagyon tudtam beilleszkedni, de

a munkahelyem révén hamar becsöppentem egy nagyobb, melegbarát, elég színes társaságba.

Értelmes, fiatalokból álló, őszinte kis csapat volt, ritkán találkozni ennyi jó emberrel egy helyen. Akkoriban elég sokat jártunk össze, mindenki vitte a párját, vegyesen voltak fiú-lány, fiú-fiú, lány-lány párok, meg persze egyedülállók is. Csongort valahogy mégsem sikerült integrálni ebbe a társaságba, pedig azt hiszem megpróbáltam. Valahogy nem találta meg a közös hangot velük, így legtöbbször nem volt ott ezeken a bulikon.

Általában valakinek a lakásán találkoztunk, egy-egy alkalommal voltunk akár 10-en is. Épp Juli volt a házigazda, aki HR-esként dolgozott egy elég nagy multinál, ezért rengeteg embert ismert, viszonylag nagy lakásban laktak a pasijával, gyerek nélkül, ezért ezen a bulin voltunk vagy 20-an, nem csak a mi kis baráti társaságunk, hanem Juli ismerősei is. Itt ismertem meg Zolit, aki Juli új, junior kollégája volt, mindössze pár hete ismerték egymást, de

Zoli már úgy lett beharangozva, mint valami férfi amazon, akit nekem mindenképp meg kell ismernem.

Valóban nagyon szép, magas fiú volt, szőke haj, kék szem, sportos testalkat, gyönyörű mosoly. Nem is értettem, miért erőlködött Juli, hisz tudta, hogy nekem ott van Csongor, meg Zoli is elmondta neki, hogy 2 éve kapcsolatban él. Lehet érzett valamit, amolyan igazi melegmágnes volt, jó érzékkel nyúlt bele a pasik és pasik ügyeibe. Ezúttal is.

Aznap este minden úgy történt, ahogy nem kellett volna. Dacára a nagy lakásnak, eléggé szűkösen voltunk, és úgy alakult, hogy Zolival egymás mellett ültünk a kanapén. Az elfogyasztott pálinkák számával egyenes arányban értünk egyre nagyobb felületen egymáshoz, egészen addig játszottuk ezt a játékot, amíg mindkettőnknek félreérthetetlenné nem vált, hogy itt valami van köztünk.

Ott volt mindkettőnk feje felett a kérdőjel, hogy mi a f*szt csinálunk, de valamiért nem tudtunk kilépni ebből az intim helyzetből.

Ahogy szállingóztak haza az emberek, úgy beszélgettünk mi ketten egyre többet és többet. Aztán egy váratlan pillanatban az előszobában megcsókolt, majd elfordította a fejét és bocsánatot kért. Pár másodperc várakozás után én megtettem ugyanezt. Aztán ő is még egyszer, én is még egyszer. Szexuálisan túlfűtve ekkor, gyakorlatilag egymásnak estünk, aminek az vetett véget, hogy Juli összetört egy tányért (talán szándékosan, talán véletlenül?) és akkor kicsit észbe kaptunk, hogy mi a bánatot is csinálunk pontosan.

Ott mindketten éreztük, hogy ebből nehéz lenne kilépni. Nem is tettük meg. Heteken keresztül találkoztunk „titokban”, de mindig nyilvános helyen, nehogy valami komolyabb „megcsalás” legyen a dologból. Így csak mindketten próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy tulajdonképpen az még csak a szürkezóna, amiben vagyunk. Pedig mindketten tudtuk, hogy innen nincs megállás: Cupido betalált, lépni kell.

Döntésre jutottunk: mindketten lezárjuk a kapcsolatunkat, és szabadjára engedjük a szerelmünket. Két hetet adtunk magunknak.

Én hazamentem, szakítottam. Elmondtam mindent Csongornak, ami azt hiszem hiba volt, mert ezzel csak megbántottam. Teljesen összetört, a jövőjét vettem el, amit velem tervezett. Én viszont menthetetlenül szerelmes lettem Zoliba, és ezen nem tudtam segíteni. Onnantól kezdve nem tudtam hozzáérni Csongorhoz egyáltalán.

Zoli is hazament, és tálalt. A gond csak az volt, hogy párjával és pár közös barátjukkal épp egy hétre voltak egy 10 napos közös baráti nyaralástól, ami már meg volt szervezve, így abban állapodtak meg, hogy arra még elmennek. A nyaralás volt a fordulópont. Zolival az elején végig tartottuk a kapcsolatot, és folyton azzal nyugtatott, hogy a közös barátaik miatt van csak ott, a megállapodásunk és szerelmünk él és valós. Sajnos nem így történt. Egyre kevesebbet beszéltünk, és az üzenetváltások is egyre felszínesebbek lettek. Akkor tudtam, hogy Zolit a párja visszaszerezte.

Amikor hazajöttek, találkozott velem, és azt mondta, az eszére hallgat. Nem szakít, mert egy jó kapcsolatban van, és megtanulja inkább kezelni ezeket az érzéseket.

Szerintem gyáva volt, ahhoz még fiatalok voltunk, hogy ezt a szerelmet ne élhessük meg.

Akkor beszéltünk utoljára, én minden létező kapcsolatot megszakítottam vele. Évekkel később tudtam meg Julitól, hogy utána még másfél évig együtt voltak, de a párja végig csalta, gyakorlatilag átment fél Budapesten, ez is lett a szakítás oka. Hát ez van, az élet valahol igazságos, azt hiszem…

A következő bejegyzésünket Janitól kaptuk, melyet az anonimizálás után teszünk most közzé. A történet talán nem is annyira egyedi, inkább afféle klasszikus. Persze annyi csavarral benne, hogy az ember erre talán tényleg nem számít ennyi tapasztalattal a háta mögött. Ti jártatok már hasonló cipőben? Tessék ülve elolvasni, szó bennszakad, hang fennakad!

Legszívesebben úgy kezdeném a sztorimat, hogy Jani vagyok, 18 éves, és életem első párkapcsolati tapasztalatát szeretném megosztani veletek. De sajnos nem ez a szitu. 33 éves vagyok, a hátam mögött egy komolyabb, 5 évig tartó, és pár kisebb, 1-2 évig tartó kapcsolattal. Nem mondanám magam tipikus b*zinak, nem teszem magamévá minden hétvégén az Alterego táncrúdját, Grindr-en sem "fun now" a felhasználónevem, és nem egy arctalan torzó a profilképem, amin éppen hogy a farokméretem nem lehet látni.

Valahogy nekem a jó szexhez mindig kellett az intimitás, amit az egyéjszakás rapidrandik nem adtak meg. Mindig tudtam uralkodni az ösztöneimen.

Persze annak is megvolt az ideje, de főképp búfelejtőnek volt jó, nagyjából semmi másra. A Grindr és az egyéb rapid szerelmi portálok kiölik az emberből a lelket is. Szeretném azt érezni ennyi idős fejjel, hogy még van remény...

Bár nem tudom. A legutóbbi "próbálkozásom" már másfél éve tartott. Tudni kell rólam, hogy egy elég zárkózott, introvertált, inkább otthonülősebb ember vagyok. A srác, Gergő viszont pont az ellentétem volt mindenben, mégis passzoltunk. Megállás nélkül bulizott a barátaival, felszolgálóként dolgozott egy fővárosi menő étteremben, és állandóan kapta az ajánlatokat (mint azt utólag megtudtam, sajnos némelyikkel élt is rendesen) de nekem jól esett, hogy esténként hozzám jön haza, és mellém fekszik be az ágyba (1 év után összeköltöztünk - asszem hiba volt). Túl voltunk már minden szokásos meleg kapcsolatkezdési procedúrán: közös STD teszt, szerepek tisztázása, stb. Nem is volt baj.

Én azt gondoltam, együtt vagyunk, hiszen minden jel erre utalt. Eszem ágában sem volt az ellenkezőjét feltételezni. Együtt éltünk, együtt szerveztünk programokat a hétvégékre, együtt jártunk nyaralni és rengeteget beszélgettünk. Aztán egyszer csak elkezdett hirtelen távolodni tőlem, úgy éreztem. Amikor már második hete nem szexeltünk, megkérdeztem tőle, hogy mi van, van-e valami baj, vagy hogy egyáltalán mire véljem a helyzetet. Kb. 3 napig depressziós volt, és alig tudtam vele érintkezni,

aztán egyik este végre kinyögte, hogy az egyik sráccal, akivel mostanában szexelt, elszakadt a gumi és most fél, hogy lesz valami nemvárt pajtás a szervezetében.

Hát k*va jó. Ismeritek a He's just not that into you c. filmet? (magyar címe Nem kellesz eléggé, a szerk.) Na abban van egy jelenet, amikor a Bent alakító Bradley Cooper elmondja a feleségének, Janine-nek (Jennifer Connelly) nagyjából az OBI közepén a csempeosztályon, hogy lefeküdt egy másik csajjal. Na kb. úgy éreztem magam én is. Nem tudtam, hogy ledobjam-e a 4. emeletről, szétverjem a fejét egy tükörrel, vagy csak szimplán küldjem el a p*csába, esetleg van-e kiút ebből az elmebajból. Sajnos a kanapén alvás nem volt annyira opció, mert kis lakásban laktunk (az enyémben), ő meg ekkor már rég felmondta az albérletet. Szóval inkább egy barátomnál aludtam, és hármasban az alkoholpajtival aztán próbáltunk egy kicsit távol kerülni az aktuális realitástól.

Az első kérdésem az volt, hogy mi az, hogy az egyikkel? Volt több is? Aztán kiderült, hogy volt. És most jött a számomra legmegdöbbentőbb része a beszélgetésnek, pedig azt hittem, akkor az állam már nem fog többet koppanni a konyha kövezett burkolatán. De amikor a következő választ meghallottam, hirtelen azt hittem, 33 éve bolygót tévesztettem.

"Hát persze! Dehát nem is értem, miért csodálkozol ezen annyira, hiszen sosem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk."

Na ezen a ponton annyit tudtam mondani neki, hogy ott az ajtó, és takpics. A cuccaidat meg majd elküldöm postán. Még nem jutottam odáig, hogy találkozzak vele és megbeszéljük. Szerintem nincs is mit.

Szóval itt tartunk, azóta felkerestem egy pszichológust és most azt próbáljuk felfedezni közösen, hogy mi vonz a bántalmazó nárcisztikus f*szparasztokban, és hogyan kellene ezeket a jeleket észrevennem mondjuk az első 5 randi alatt. Nem másfél év után...

Meg is van az első sztorink! Az első posztunkban leírt történetet egy fiatal, 20 éves srác olvasói levele alapján készítettünk, akinek az internetes random név generátor a Péter nevet adta. Alighanem a legszebb szerelmek az egyetemi évek alatt szövődnek. És a legfájdalmasabbak is. Lássuk!

Péter vagyok, most 24 éves. Azt hiszem, 4 éve nem tudom feldolgozni ezt a sztorit, ezért most úgy döntöttem, itt az ideje, hogy más utat válasszak, az eddigiek ugyanis nem sok sikerre vittek. Én itt egy kicsit megragadtam, és azóta az újabb próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak. Általában miattam, mert nem álltam készen. Mindig mindenkit csak Hozzá tudok hasonlítani.

3 éve mindketten egyetemisták voltunk, én és Bence is, egy neves fővárosi egyetemre jártunk, bár másik szakra. Az élet mégis úgy hozta, hogy nekünk találkozni kellett, ugyanis, mint bizonyára tudjátok, vannak az egyetemen olyan órák, főleg az első egy-két évben, amikre vegyesen, minden szakról jönnek hallgatók. Ez ráadásul egy 2 féléves tárgy volt, és mondanom sem kell,

az összetalálkozásunk szerelem volt első látásra.

Már akkor láttam a tengerkék szemében, hogy ebből baj lesz. Elsőre ki nem állhattuk egymást, úgy éreztem meg tudnám fojtani egy kanál vízben, és mint az utólag kiderült, ez kölcsönös volt. Intelligens volt, bár arrogáns, okoskodó, sütött róla a felsőbbrendűségtudat, állandóan színészkedett, még a leghétköznapibb helyzetekben is. Pár hónappal a közös szeminárium megkezdése után rájöttem, hogy nekem nagyon tetszik ez a fiú. Mindenben passzoltunk, legalábbis én akkor ezt vetítettem ki az ismerettségünkre. A második, tavaszi szemeszter vége felé a szeminárium nagyon összekovácsolódott, és idővel mi is megtanultunk jóban lenni egymással. Ennél több egyszer sem történt. Sosem beszéltünk arról, hogy mindketten a fiúkat szeretjük, csak a tekinteteink beszélgettek egymással a szerelem forró és megmagyarázhatatlan nyelvén, amit talán egyikünk sem értett akkor még igazán.

A haveri társaságban a nyár beállta előtt felmerült, hogy menjünk el együtt nyaralni, mindannyian, közösen, hogy ne hagyjuk szétesni ezt a színes és vidám közösséget. A tervezés el is indult, egy szó mint száz, a végére mégis úgy alakult, hogy pont csak Bence és én maradtunk a terv mellett. Én elég nehezen éltem meg ezt a szituációt, mert Bence nekem még mindig egy platoi szerelem volt, annak ellenére, hogy fejben én már lezártam - az igazából nem is létező - kapcsolatunkat,

mondván, ha 10 hónap alatt nem történt semmi, már nem is fog. Óriásit tévedtem.

A közös élménynyaralásunk Olaszország egy páratlan, mesébeillő tájára vitt minket, amire egyikünk sem volt felkészülve. Egyszerűen túl romantikus volt az egész ahhoz, hogy itt csak mint két barát töltsünk el 4-5 napot. Minden sablonos baráti nyaralásnak indult, egészen az első vacsoráig, amit egy helyi étteremben töltöttünk.

Itt mint derült égből a mennykőcsapás, úgy ért hidegzuhanyként az őszintesége. Bevallotta, hogy meleg, hogy 2 éve párkapcsolatban van egy Zsombor nevű fiúval, és hogy mennyire tetszem neki az első találkozásunk óta, és állandóan én járok a fejében. Eltelt pár perc, mire megtaláltam az állam valahol az asztal alatt, ezt egy hosszabb beszélgetés követett, számomra fontos kérdésekkel (pl. "Akkor miért velem jöttél el nyaralni, miért nem vele?"), amik sajnos érdemi válasz nélkül maradtak. Az estét azzal zártuk, hogy részemről nem szeretnék belebonyolódni a Zsomborral való kapcsolatába, majd szóljon, ha döntésre jutott, és akkor "majd meglátjuk".

Persze ez egészen szép és kerek történet lehetne eddig, meg valószínűleg az is lett volna, ha Budapesten történik. Akkor ennél a pontnál én megköszönöm a "kellemes együttlétet", és mindketten hazamegyünk, aztán ámen. De a valóságtól távol, egy napsütötte toszkán paradicsomban, ahol a szúnyogok is párban járnak, és semmi sem az, ami, hanem minden az, amit szeretnél, hogy legyen, sajnos nem ez volt a helyzet. A legnagyobb megdöbbenést az keltette bennem, amikor a szállodai szobánkba menet a folyosón hátulról átölelt, és a fülembe suttogta, hogy

"Mi lenne, ha erre a pár napra elfelejtenénk, hogy nekem van párom?"

Hú b*meg. Az ölelése sajnos magával ragadott. Meg őt is. A következő 3 napot így önáltatással és önbecsapással, szerelemben töltöttük. Nem feküdtünk le egymással, de életem eddigi legszebb és legizgalmasabb 3 napja volt, pl. bungee jumpingoltunk, kite-oztunk is, csodaszép élményeket szereztünk.

De elérkezett a búcsú, a hazautazás ideje. Én vezettem, és egész úton a combján volt a kezem, azt simogatta. Aztán Budapest előtt mondta, hogy fel kell hívnia Zsombort, akivel a koliban szobatársak voltak, hogy hamarosan hazaér. Még volt egy bő óránk az érkezésig, és kb. fél órán keresztül

a kezemet simogatta, miközben a pasijával telefonált.

Én ezalatt a fél óra alatt teljesen megsemmisültem. Amikor kiraktam a koli előtt, elköszöntünk, és eldugtunk minden érzést és belső vívódást a "majd beszélünk" semmitmondó fedele alá. Utána órákig bőgtem (pedig nem szoktam).

A nyaralás után napokig hitegetett, hogy én kellek neki, és engem választ. Pár napra rá felhívott, hogy menjek át hozzá a hétvégére a koliba, mert Zsombor most úgyis a szüleinél van Nagykanizsán. Akkor lefeküdtünk, és ezzel jelezte, hogy engem választott. Kimondatlanul, legalábbis én azt gondoltam. Megint tévedtem. A "Zsomborral majd szakítok" csak egy jövőbeli ködös terv maradt, ami aztán soha nem történt meg. Vagyis tavaly igen, de addigra én már túl messze kerültem tőle ahhoz, hogy ebből valóban bármi is legyen.

De még mindig a hálójában vagyok. Azóta nem tudok túllépni ezen az elváláson. Vagy a találkozáson? Talán legjobb lett volna, ha soha nem találkozunk... Hogyan lehet egy ilyen sérülést feldolgozni és továbblépni?

Péter